Körülbelül két hete az egész életem romokban hevert. Egy hétig. Egy komplett katasztrófa volt minden, és mindenki. Vagy semmi, és senki. Aztán jött Ő. És minden jobb lett.
Kezdem az elején, hogy világos legyen: még az ősziszünetben összevesztünk a legjobb barátnőmmel, a 'hugommal', a LélekTesómmal. Örökre. Végzetesen. És visszafordíthatatlanul. És én egyedül maradtam. Megesik, persze... de az ember nem számít rá, hogy majd pont az fogja elhagyni, akire mindennél jobban számított, aki mellett a végsőkig kitartott, akit felhúzott-, és aki felhúzta a földről, akit tényleg szeret. Megesik. Olyan, mint, amikor becsap a villám. És azt mondják, a villám nem csap be kétszer ugyanoda, de ez csak mítosz. Nem történik meg gyakran. Rendszerint már elsőre is talál. Amikor 30.000 ampernyi elektromosság telibe talál, azt megérzed. Elfeledtetheti, hogy ki is vagy. Megégethet, megvakíthat, megállíthatja a szívedet, és súlyos belső sérülést okozhat. Valami, ami egy milliszekundum alatt történik, örökre megváltoztathatja az életed. És velem ez történt. Képletesen ugyan, mert nem csapott belém egy villám sem. De átvitt értelemben megtörtént. És az, amit éveken keresztül kiépítettem, átépítettem, megformáltam, és Magammá tettem, a lényemmé, két hét alatt a földre rogyott. És aztán Ő visszaépítette egy részemet. És én piszkosul hálás vagyok érte. Szeretem.
Persze, most azt gondoljátok, egy hét nem a világ. Én is ezt gondolom: egy hét egyedüllétbe nem halt bele senki sem. Csak az a baj, hogy ezt akkor nem tudtam; mármint hogy ez az állapot, a totális káosz, a vegetálás mindössze egy hétig fog tartani. Akkor, mindennek a közepén, mindennek a legalján, egyedül... szar volt.
A Valhallába akarok kerülni. A viking mondák szerint oda csak úgy kerülhet az ember, ha csatában veszti életét.
Valhalla.
Igen, kicsit meg akartam halni. Nem azért, mert összevesztünk. Túltettem magam rajta. De az egyedüllét...? Fájdalmas. Az érzés, amit a magány okozott, meg akartam halni.
De persze megint csak gondoltam rá. És persze rá kellett jönnöm, hogy az egyedüllétnél számos, ezerszer rosszab dolog is történhet még velem. És, ha oda kerülök, mégpedig oda fogok, akkor erősnek kell lennem. Nem adhatom fel csak úgy magamat, az életemet, csak azért, mert valami rossz történt. Nem, azt nem tehetem... Nem ezért kaptam az életemet. Ugyanis, igen: az élet nem egy kiérdemelt dolog, hanem egy ajándék. És nem szabad eldobni.
És igen. Kisütött a Nap. Nem merem kimondani, hogy boldog vagyok, mert félek, hogy a Sors, a Karma, az Élet, vagy bármi legyen is az életek irányítója, meghallja, és egy csettintéssel elintézi, hogy megint ne legyek egy kicsit boldog. Pedig, esküszöm, az akarok lenni. És, lehet, hogy a boldogság most a lábam előtt hever, én fogom magam, lehajolok, felveszem, és... egyszerűen magamhoz ölelem, hagyom, hogy átjárjon az érzés, és nem eresztem, amíg nem muszáj.
Fájdalmas, kusza, zavaros, boldog, vagy épp reményteljes monológom végén szeretném közölni, hogy a blog nem zárt be, nem szünetel, csak épp a padlónak volt szüksége egy ölelésre, és én, mint tudjuk, írtó jófej vagyok. Ezért hanyagoltam egy kicsit most az oldalt. Mert kiégtem. De főnix vagyok, és újra fellobbant a tűz a lelkemben.