Az Ördög másik arca

Pontosan emlékszem mi történt öt évvel ezelőtt, ezen a napon. November tizenkilencedik napján az apámat lecsukták. Én épp a híreket hallgattam. Valójában nem is figyeltem rá, csak zajforrás volt. Ismertem a részleteket… Már vagy öt napja ezt hallgatta mindenki. Mindenhol. Az újságokban, a tévében, a rádióban, az utcákon, a munkahelyeken, a boltokban. Hogy csak néhányat említsek. Szóval megöltek egy zsarut. A rendőr-gyilkos szerepében pedig az én apám tetszelgett. Ő mondta el nekem, minden egyes részletbe beavatva. Nem volt se tiszta munka, se kitervelt. Az egész a véletlen műve volt csupán. Nem tudom eldönteni, hogy melyikük – apám, vagy a fakabát – volt-e rossz időben, rossz helyen. Tudni kell, James Meridian-ről, hogy drogos volt. Keményen beszívott, amikor csak tehette, nem válogatott nagyon a módszerekben, és a drog fajtájában sem. Csak az volt a lényeg, hogy ő jól érezze magát, hogy a lila köd elborítsa az elméjét, hogy felejthessen, hogy „repülhessen”. Amikor megölte azt a rendőrt, akkor is be volt állva, természetesen. Nem tudott magáról, de bulizni akart, szóval úgy döntött, szegény ember lévén, elmegy bankot rabolni. Hülye ötlet volt. Valójában, apám egész életében baromságok tucatjait követte el: nem fejezte be a gimnáziumot, tizenhét évesen apává vált, majd a piába és a drogba fojtotta bánatát, elfeledkezve a barátnőjéről, akinek csinált egy gyereket. Ez a gyerek volnék én. Zavia Meridian.
A hírekben épp azt közölte egy riporternő monoton hangon, hogy elfogták a tettest, és hogy hamarosan a kivégzésére is sor kerül. Leejtettem a bögrét, ami a kezemben volt. A kávé szétfolyt a padlón, az edény darabokra tört, én pedig úgy álltam ott, a tévét bámulva, ahol megjelent apám képe, mintha kővé dermedtem volna. Az érzés, ami akkor motoszkált bennem, leírhatatlan. Mert nem tudtam, mit érzek. Nem álltam olyan közel egyik szülőmhöz sem, mert ők nem foglalkoztak velem túl sokat.. Úgy hiszem, inkább tomboltak, a nevelésem helyett. Pedig nem voltam én olyan rossz lány eleinte. Csak, amikor a pubertás korba léptem. Tizenöt éves koromba költöztünk el, hármasban Washingtonba. Nem voltak barátaim, mert én voltam az új lány. Mindenki furcsának tartott, mert állandóan feketébe jártam, és zenét hallgattam. Meg a hajszínem is zavarta őket. Egy tizenöt évesnek az a legfontosabb, hogy beilleszkedjen. Szóval nem tehettem mást, kifordultam önmagamból, és onnantól nem volt megállás a lejtőn: folyton bulikba jártam, cigiztem, ittam, sőt… a drogot is kipróbáltam és szexeltem. Olyanokat tettem, amiket egy tinédzsernek nem szabadna, de a szüleim, Kathy és James nem állítottak meg, mert elvoltak a saját világukban. Ám, csak attól, mert olyanná lettem, mint a többiek, nem lettem a társadalom része. Mindig is kitaszított voltam. Talán a külsőm miatt… Talán, mert azt hitték, albínó vagyok. Talán mert más vagyok, mint ők.
Amikor felvettem a csörgő telefont, anyám kétségbeesett, remegő hangon kérdezte, hogy néztem-e a híreket. Persze, hogy néztem. Egy órán keresztül hallgattam, és próbáltam megnyugtatni, kevés sikerrel.
Egy évvel később édesanyám is meghalt. Ő öngyilkos lett. Belefáradt abba, hogy apám hiányát elviselje, s nem bírta tovább a szervezete a káros szenvedélyit. Bevett öt féle altatót, s megivott egy jó nagy üveg piát. Így egyedül maradtam. Nem sokáig, ugyan, mert pár hét múlva megismertem Cyril Doyle-t.
Cyril magas ugyan, de csak pár centivel haladja meg az én 174cm-es magasságomat. Haja hollófekete, fényben érdekes, kékes árnyalatot vesz magára. Szeme kék, ami tökéletesen passzol fakó bőréhez. Külsőleg ugyan a teljes ellentétem – nekem ezüstszőke, szinte fehér hajam van, villogó, zöld szemem és fehér, csontszínű bőröm – belsőleg azonban sok dologban hasonlítunk egymásra. Ő is egyke volt, majd árva lett. Apja egy bánya balesetben meghalt, anyja pedig felakasztotta magát, amikor Cyril tizennégy éves volt, így a fiú elárvult. Tulajdonságait tekintve szintén sokban hasonlít rám, nem csak múltjában. Utálja a szabályokat, a rendőröket, szarkasztikus, imád cigizni és inni, bírja a bulikat. Emellett volt már börtönben is. Cyril nehezen kiismerhető ember, akárcsak jómagam, de nekem valahogy feltárta a lelkét, s hagyta, hogy megismerjem. Én is képes voltam benne megbízni. Talán azért, mert mindketten a társadalom kitaszítottjai vagyunk. Cyril huszonhét, én pedig huszonöt vagyok.
Amikor az ismerőseimnek beszélek róla, vagy a munkatársaimnak – igen, elzüllött vagyok, de dolgoznom mégis kell, pincérnő vagyok -, mindig kérdezik, hogy „ő a pasid?”. Nem, válaszolom mindig, ő a legjobb barátom, olyan, mintha a testvérem lenne. Az ember nem smárolhat a bátyával. Nem igazán mutatom be nekik, mert magamat sem mutatnám be nekik. Két külön kategória vagyunk. Mi meg ők. Igazából, Cyril-en kívül nincsenek nagyon barátaim, de nincs is senkire szükségem. Mindent együtt csinálunk, és nem tudunk egymásra unni. Nem… az lehetetlen.
2077-et írunk. Hűvös, novemberi nap ez. Szakad az eső és sötét van. Cyril mellettem sétál, nincs rajta kapucni, s esernyőt sem tart a kezében. Nem érdekli az eső.
- Nem akarsz cigizni? – kérdezi.
- De akarok. – válaszolom, s beállunk egy étterem pergolája alá, rágyújtunk. Nem telik el sok idő, a cigi felét sem tudom elszívni, s egy rendőr lép mellénk.
- Kisasszony, felhívnám rá a figyelmét, hogy ezen a helyen tilos a dohányzás. – mutat a matricára, amit az étterem ablakára ragasztottak. Én nem a tiltó táblával foglalkozok, hanem a férfi arcát kémlelem. Megváltozott. Meghízott. De megismerem. Ezer rendőr közül is ráismernék erre az egyre. – Kisasszony…?! – szól türelmetlenül, de nem igazán reagálok rá, helyette egy sokat mondó pillantást küldök Cyrilnek. Ő kérdőn tekint rám, majd a fickóra. Nem érti.
- Jó. Végeztem. – mondom, elnyomom a cigit, majd kidobom, s elmegyek.
Cyril megvárja, míg kellő távolságba érünk a zsarutól, majd türelmetlenül szól hozzám:
- Ez meg mi a franc volt, Zavia?
- Ez a zsaru… emlékszel?
- Nem. – mondja kissé idegesen. – Mire kéne?
- Őt mutatták a tévébe, többször is, anno, amikor apámat lecsukták. – motyogom.
- Áá… – megértette. – Szóval ő kapta el Jamest. Megfosztott egy lányt a szüleitől, egy nőt a pasijától és az életétől. És most hősként tisztelik. Undorító. – fintorog. Én is így érzek.
- Úgy tennék valamit, hogy visszaadjam neki, amit kapott a családom! – fakadok ki.
- Hát tégy valamit. Bármit! Rám számíthatsz, Zavia. Tudod jól… te vagy a családom. Bármit megtennék érted. Akármit! – rápillantok, s elmosolyodok. Sokat jelent, amit mond. Persze, tudom, hogy számíthatok rá. De mégis más, ha képes kimondani. És amúgy Cyrilt nem úgy ismerem, mint aki szeret lelkizni, vagy megnyílni bárki előtt.
Hozzám megyünk, a konyhába leülünk egy üveg Jack Daniels, egy-egy doboz cigi és egy hamutartó társaságában. Kipillantok az ablakon, melyen esőcseppek gördülnek le. Szeretem az esőt. Szeretem a borongós időjárást. A felhők nehéznek tűnnek, ólomszínűek és nem akarnak tovább állni. Szürke függönnyel vonták körbe a várost, nem eresztve. A szobában is sötétebb van, mint általában, az ablakok ellenére is.
- Úgy gondolom – kezdte Cyril -, hogy meg kellene ölnünk. Hogy is hívják a fazont?
- Craig Nicolson. És valóban… meg kellene ölnünk. – mondom eltökélten.
- Szerintem az nagyon vicces lenne – vigyorog -, ha elvennénk tőle a családját.
- Már ha van neki. – vonom fel az egyik szemöldököm. – Mert nem tudom. És te sem tudod, Cyril! Nem ismerjük.
- De megismerhetjük. – gondolkodott a férfi homlokát ráncolva. – Valahol csak van róla valami infó, nem?
- De, valószínűleg. Viszont szerintem ez gondosan el van rejtve. – húzom el a szám, s könyökölök az asztalra. – Sosem tudjuk meg, hogy hol keressük. Nem hiszem, ha csak szimplán beírjuk a gugliba, kidobja.
- Zavia! Hahó, ma munkában van! Ha leszerelték, és már csak utcai járőrként dolgozik, akkor megtaláljuk ott, ahol összefutottunk vele az előbb. – ahogy mondta, úgy emeltem fel tekintetem, egyenesedtem ki, s villantottam meg egy gonosz vigyort.
- Jó! Akkor menjünk vissza. És csináljuk ki!
- Zavia, te olyan beteg vagy! – nevetett. – Legyél már egy kicsit… nem is tudom.. kreatívabb! Igyunk meg pár pohárkát ebből a piából – mutat az üvegre és a tartalmára -, és hidd el… jön az ihlet magától! – végül is iszunk. Három pohár után a következővel rukkolok elő:
- Nos… – megköszörülöm a torkom. – Még anno, amikor anyám meghalt, elhoztam a lakásából pár nyugtatót. Van köztük olyan is, amit injekcióval kell beadni. Szóval éjszaka megyünk, és élünk a meglepetés erejével. – mosolyog. Máris tetszik neki az ötletem. – Kicsit el fog kábulni tőle. Aztán, ha van családja, összeszedjük őket, s odavisszük mellé. Arra gondoltam, szimplán megöljük a kurváját, meg a kölykét – ismétlem, ha van neki bármelyik is -, aztán vele is végzünk, nehogy köpjön a kis rendőr haverjainak. Mit szólsz? – mosolyogva fürkészem arcát.
- Kikúrt jó! – vigyorog.
Egy óra múlva már az étterem előtt ácsorgunk. Cyrilnél van a zsebkése, meg egy fegyver. Nálam a bicskám és szintén egy pisztoly. A szívem a torkomban dobog. Arra számítok, hogy eszméletlenül megkönnyebbülök majd és nagyon jól fogom érezni magam a gyilkolás után. Elképzelem a vér látványát, ahogy szétlövöm a fejét Nicolsonnak, ahogy megforgatom a bicskát a szívében, ahogy fájdalmában összerezzen, megfeszül, majd kihuny a fény a szeméből. Elképzelem, ahogy felordít fájdalmában, ahogy kiabál, mint egy kisfiú, s könyörög az életéért. Ez eszméletlenül jó érzéssel tölt el. Alig várom már!
Hamarosan megjelenik a rendőr. Cyril nyugodtnak tűnik, én azonban izgalommal várom, hogy elhaladjon mellettünk, s követhessük végre. Fel sem tűnünk neki, habár már látott minket ma, nem is olyan régen. Szánni való barom. Amikor elmegy mellettünk, várunk. Csak egy kicsit. Hogy kábé négy méterrel előttünk legyen. Elkezdjük követni. Nagyon remélem, hogy hazafelé tart. De persze nem. Nincs ekkora szerencsém. Még vagy két órán keresztül mászkál az utcákon, bírságolja a tilosban parkolókat, a szemetelőket, azt hiszi, elkapott egy drogost, de végül tévedett. Ettől kaján örömre derülök. Végül útja a rendőrségre visz. Nagyon régóta sétálgat Washington utcáin, nem is értem, hogy hízhatott meg ilyen fenemód. A rendőrség előtt is ácsorgok egy darabig, Cyrillel az oldalamon. Nem beszélgetünk. Szerintem ő is felkészül fejben a tettre. Én is végigmegyek agyban a tervünkön. Bemegyünk, lecsapunk Nicolsonra, megkötözzük a családját, egy helyiségbe visszük őket. Megöljük a másik kettőt, a férfi előtt, majd vele is végzek.
- Én végzek vele. – szögezem le, Cyrilre nézve.
- Ez természetes. – vigyorog gonoszul.
Tizenegy után pár perccel kilép a rendőrség ajtaján, s úgy tűnik hazafelé tart. Furcsának tartom, hogy nincs kocsija, de nem is baj. Így sokkal könnyebb követni. Pár utcányira lakik csak. Amikor belép a lépcsőházba, az Asriel Street 41. alatt, mi még várunk. Az első emeleten egy ablakból látszódik, ahogy kigyúltak a lakásban a fények. Úgy tűnik, könnyű dolgunk lesz, egyenesen az egyik ablakhoz vezet egy tűzlépcső.
- Az lesz az. – mondja Cyril. Bólintok. Lekapcsolódott a lámpa a mögött az ablak mögött, ahova a létra vezet. Még várunk egy kicsit, nem sokat. Nem bírok várni, szóval elindulok a tűzlétra felé. Felmászok és halkan kinyitom a bicskával az ablakot. Nem nehéz művelet. Amikor besurranó tolvajként dolgoztam, mindig így törtem be a lakásokba.
A nappaliban vagyunk. Fehér szőnyeg, bézs falak. Unalmas. A konyhából hangok szűrődnek ki. Odalopózok, s benézek az ajtón. Nicolson az. Kávét főz. Akkora mázlim van, hogy épp ásít; ezt ki is használom: gyorsan előveszem bőrdzsekim zsebéből az injekciót, s támadásba lendülök. A kávéfőző leesik a pultról, s nagy csattanással a kőre vágódik, a kávé szétfolyik. A férfi próbál védekezni, keze a torkomat szorítja, de semmi esélye. Már beadtam neki a gyógyszert. Hamarosan elkábul, szorítása enyhül, majd a szekrénynek dőlve lecsúszik a földre.
Mikor magához tér, már a hálószobájában vagyunk. Van felesége, s egy fia is. Ők is ott vannak, zokognak és sírnak. Mintha tudnák, hogy Cyril és én nem abból a fajtából valók vagyunk, akik meghagyják az életüket, mondjuk pénzért.
- Maga… maga volt ott ma az étterem előtt… – szólt kábultan Nicolson.
- Elsősorban nem onnan ismer. – szólok higgadtan. Jól leplezem, hogy mennyire vágyok a gyilkosságra. Szemét összeszűkíti, s szinte hallom, ahogy a fogaskerekek kattognak a fejében. Nem tud hova tenni. – Segítek egy kicsit… - ajánlom fel. – Öt éve letartóztatott egy férfit. James Meridian-nek hívták. Nem sokkal később kivégezték.
- Meridian…?
- Maga annyira ostoba, ember! – szól Cyril, de a férfi rá sem hederít.
- A lánya vagyok. Zavia Meridian.
- Maga a lánya?
- Nem ezt mondta, maga sügér?! – türelmetlenkedik Cyril. Én csak bólintok.
- És mégis mit akar tőlem? – közelebb lépek a férfihez, leguggolok, s olyan közel hajolok hozzá, hogy az orrunk majdnem összeér. Érzem a cigi szagát rajta, meg az olcsó kölniét.
- Azt akarom, hogy szenvedjen. Épp annyira, mint amennyire én szenvedtem öt éve. Meg négy éve. Ugyanis az anyám öngyilkos lett, amiatt, hogy az apám elment! A maga hibájából!
- Ne… az nem az én hibám volt. Én a munkámat végeztem. Az apja egy fegyverrel ment a bankba és pénzt akart. Egy rendőr életét követelte az akciója!
- Igazán?! – ez Cyril hangja. – A maga akciója két életet követelt, maga szemétláda!
- A maga akciója két életet követelt… – visszhangzom csöndben, hidegen és kimérten. Majdnem suttogok. És ez szerintem jobban megijeszti, mintha kiabálnék.
Cyril lelövi a nőt és a gyereket. Nicolson sír.
- Puhány… – mondja lenézően Cyril.
- Miért…? Miért, te hülye kurva?! Megöllek! Kiszabadulok és megöllek, te mocskos szajha! – arca olyan vörös a dühtől és a sírástól, mint a rák.
- Nagy a szád, ahhoz képest, hogy milyen helyzetben vagy, Öreg… – mondja Cyril. – Öld meg! – szól, rám nézve.
Habozok. Izzadnak a tenyereim, s lever a víz. Biztos ezt akarom? Biztos meg akarom ölni? Már szenvedett. A felesége és a gyereke halottak. Két élet két másikért. És ezzel akár vége is lehetne. Itt is hagyhatnánk. A korábbi vérszomjam most valahogy alábbhagyott, most, hogy szenvedett, hogy elvettem tőle élete két legfontosabb szereplőjét, a családját, visszaadtam azt, amit én kaptam tőle.
Cyril látja rajtam, hogy gondolkodóba estem.
- Zavia? – néz rám kérdőn. – Ez most komoly?! Megölte az apádat! Utána az anyád is meghalt, az is az ő hibája volt! Mert megölte az apádat! – a férfi zokog. – Emlékszel arra, amit meséltél?! Emlékszel rá, milyen volt a kivégzés?! – bólintok. – Ott ültél te is az üvegfal mögött! És végignézted apád halálát. És ez a szemétláda is ott volt. És mosolygott! Büszke volt magára, hogy megölethetett egy embert, közben az ő lelkiismerete tiszta maradt, mert nem ő gyilkolta meg közvetlenül! Emlékszel erre?! – megint csak bólintok, majd megszólalok.
- Igazából maga meg én nem csak ma találkoztunk, Nicolson.. – mondom újra. - Ott voltam a kivégzésen is. Nem tudom, emlékszik-e rám. Nem valószínű, mert annyira lefoglalta az öröm, szinte rátapadt arra az üvegre, és gyönyörködött a művében. Hányok magától. – már nem kételkedek magamban, s abban, hogy mit akarok. Ölni. Ölni akarok. És meg is teszem. Könyörög az életéért, de nem hat meg.
- Ne! Ne… könyörgöm, Zavia! Kérem… – úgy tűnik, most már Zavia vagyok, nem pedig egy mocskos kurva… – gondolom, majd gonosz vigyorra húzom a számat.
- Viszlát, Nicolson! Találkozunk a Pokolban. – és meghúzom a ravaszt. Cyril tapsol. Engem is átjár a bosszú édes mámora. Jóleső érzés volt véget vetni a rendőr életének, s bár pár perce még haboztam, cseppet sem bántam meg.
Hazafelé menet veszünk pár üveg piát. Jó kedvünk van, én büszke vagyok magamra, Cyril meg lehet, simán kárörvendő. Ő sem bírja ugyebár a rendőröket, úgy gondolja, minél kevesebb, annál jobb…
A lakásomba érve levesszük a vizes kabátokat és cipőket, bekapcsolom a hifit, előveszek négy doboz cigit, a négy üveg piát és koccintunk a sikerre. Pár óra múlva már összemosódott színek kavalkádjai játszanak előttem, ahogy vadul táncolunk és ugrálunk Cyrillel. Azt hiszem, ő még hányt is - ki az ablakon. Eszméletlen sokat röhögünk, mindenen. Már vagy hat szál cigit elszívtam, Cyrilét nem számolom. De nem is érdekel! Bosszút álltam. Megtettem. És ez piszkosul jó.
Az ágyamban fekve ébredek. Nem tudom, mennyi az idő, szóval az éjjeliszekrényen álló digitális órára pillantok. Tíz óra, tizenkét perc. Reggel van. Elég rendesen kiüthettem magam, mert alig emlékszem bármire is. A tegnapi ruhám van rajtam, s csak a fürdőbe érve, az erősebb fényben veszem észre, hogy véres. Tegnapról nem emlékszem vérre, nem mintha érdekelt volna a ruhám állapota. Letusolok, majd a bepiszkolt ruhát a mosógépbe hajítom. Nem kapcsolom be. Előbb a csaphoz lépek és fogat mosok. Gondosan ügyelek rá, hogy ne nézzek a tükörbe, ami előttem van, mert rémesen nézhetek ki. Úgy is érzem magam. Beveszek két aszpirint. Amikor a szekrény tükrös ajtaját becsukom, akaratlanul is belenézek. Meglep, amit benne látok, egy halk sikkantás el is hagyja a számat.
- Cyril?!
- Bocs… nem akartalak megijeszteni. – szabadkozik vigyorogva. – Látom, kimosod a ruháidat. Tegnap összevérezted. Vagyis, mába nyúlt. – nevetett.
- Mi? A buli?
- Így is fogalmazhatunk. – gonoszan vigyorog. – Hát nem emlékszel?
- Nem… nem igazán. – elkezdem a sminkemet. Feketével kihúzom a szemem.
- Még egy zsarut kinyírtál. – mondja teljesen nyugodtan.
- Mi van?! – fordulok hátra, hogy egyenesen ránézhessek. – Nem.
- De igen, Zavia. Megölted Nicolson társát is. Neki nem volt családja, tök könnyű volt. Kár, hogy nem emlékszel, eszméletlen jól szórakoztunk. – vigyorog, miközben visszaemlékezik az éjszakára. Én nem tudok. Nem akartam megölni, de végül is nem bánt annyira a dolog. Csak meglepett.
- Már a tévében is rólad beszélnek. – elindult a nappaliba. Követem. A tévé ugyan be van kapcsolva, de a hang teljesen le van véve. Felhangosítom.
- … Főbb híreink még egyszer: két rendőrt gyilkoltak meg az éjszaka folyamán. A tettes ugyanaz a személy, egy nő. Több ujjlenyomatot is találtak, de csak a második helyszínen. A bal felső sarokban láthatják a képét, ha észreveszik az utcán, vagy bárhol, akkor mihamarabb jelentsék! Közveszélyes! – Cyril jól mulat, én kevésbé. Úgy tűnik ő okosabb volt, s nem nyúlt semmihez. Én meg berúgtam, és nem tudtam magamról. Csodás.
- Baszki… most mit csináljak, Cyril? Mondd meg nekem, hogy most mit csináljak?!
- Nyugi, Zavia… van egy jó ötletem…
- Nem. – húzom el az „e” betűt. – Még egy olyan jó ötlet, mint a második rendőr meggyilkolása, nem kell!
- Nyugi, ez biztos siker lesz! – nagy levegőt veszek, leeresztem a vállamat és belátom: nincs más választásom.
- Oké… mondd!
- Mi lenne, ha a rendőrfőnököt vennénk célba? – úgy tűnik, nem mondja tovább, hanem a reakciómra vár.
- És annak mi értelme lenne? – kérdezem.
- Na jó… a csavar az lenne, hogy nem konkrétan őt, hanem egy közeli hozzátartozóját. És nem öljük meg őt sem. Helyette a védelmedet kérjük, hogy sikálja el az ügyet. – zseniális. Ez az első gondolatom.
A rendőrfőnököt könnyű megtalálni. Ő a rendőrség fölötti lakóházban lakik. Körbekérdezem néhány ismerősömet, akiket még a tolvaj időszakomból ismerek, hogy esetleg tudnak-e arról, hogy van-e gyereke, felesége, barátnője, élettársa, vagy valakije, aki igen fontos a számára. Egy jól tájékozott zsebtolvajtól megtudom, hogy amikor egyszer az őrsön volt, bement egy lány is. Körülbelül tizenöt éves volt akkor. Most kábé tizenhat lehet. Ő a lánya. Feleségről nem tud, de valószínűsíti – ahogy én is – azzal is rendelkezik Smith Rendőrfőnök.
Este csapunk le, Cyrillel az oldalamon betörünk a lakásba. Tudjuk, hogy csak a lány van otthon, esetleg az anya, de tőlük nem tartok. Végül kiderül, hogy anyuci sincs otthon. Ezzel megfogtam az isten lábát.
- JACKPOT! – Cyril szinte tapsol és ugrál örömében. Én azért nem vagyok ilyen laza. Még be kell jönnie a tervünknek.
Cyril lakásába visszük a csajt. A srác ritkán van otthon és csak egy szobát használ a kettőből. A használatlanba egy széket viszünk, s hozzákötözzük a lányt. Üres szoba, eredetileg fehér falai voltak, mára azonban elszíneződtek, s szürkének hatnak. Cyrilnek az a mesés ötlete támad, hogy vegyük már fel videóra, ahogy kínozzuk a lányt, és elküldhetnénk Smith-nek. Tetszik az ötlete, szóval hazaugrok a kamerámért meg az állványért. Eszembe sem jut, hogy esetleg rendőrök járőrözhetnek a lakásom környékén. Alig fél óra elteltével visszaérek. Nem lakom túl messze Cyril lakásától, mindössze hét saroknyira.
- Végre itt vagy… – szól Cyril. – Vagy száz évet öregedtem. – kiöltöm rá a nyelvem, leveszem a kabátomat, s felállítom a kamerát. Fejemmel intek Cyrilnek, hogy menjünk ki a szobából. A konyhába megyünk.
- Mit csináljunk vele, azon belül, hogy megkínozzuk? – nézek a fiúra kérdőn.
- Hmm… – töpreng. Én is ezt teszem, de semmi jó nem jut az eszembe. Hallom, ahogy visszhangozva recseg a szék a másik szobában, a lány kezd magához térni. – Szívjunk el pár szál cigit. – értetlenül nézhetek rá, mert hozzáteszi: - Aztán nyomjuk el a testén valahol. – vigyorodik el gonoszul. Én is féloldalas mosolyra húzom a számat.
Visszamegyünk a szobába, a lány ébren van. Ijedten néz ránk, szeméből könnyek hada csorog le az arcán. Reszket a félelemtől. Szólni azonban nem mer. Bekapcsolom a kamerát, s rágyújtok. Cyril már szívja a saját cigijét.
- Mit akarsz tőlem? – néz rám rémülten.
- Az én nevem Zavia. – szólok, nem a kérdésére válaszolva. – Téged hogy hívnak? – látom arcán, hogy azon töpreng, vajon elmondja-e, vagy sem.
- Alice. – Cyril vigyorog.
- Alice… – ízleli a srác a nevet.
- Eléggé fontos szerepet játszol a túlélésemben, Alice. – közlöm vele szárazon a tényt, majd beleszívok a cigibe. – Te fogsz megmenteni engem a haláltól.
- Én…? – hápogja. Bólintok. – Hogyan? – közelebb lépek hozzá, ő elhúzódik, amennyire csak tud. Előveszem a zsebemből a fekete öngyújtómat, s meggyújtom. Közel viszem a lány arcához.
- Igen, te. – mondom végre, válaszolva neki. – Megkínozlak kicsit Cyrillel, aztán a felvételt – intek fejemmel a kamera felé – elküldjük apádnak, egy felszólítással, miszerint visszakapja az egyetlen virágszálát, ha hagy futni. Tudod, megöltem két embert. Az ilyesmit egyedül nehéz elsikálni, de ha a rendőrfőnök is a segítségemre van, akkor egy kicsivel könnyebb lesz a dolgom. – mondom. A félelem lerí az arcáról. Hangtalanul zokog. Nem néz rám. Elvigyorodok, s az öngyújtót karjához tartom. Sikít, de nem tud mit tenni. Nem tud elfutni. Majd eloltom az öngyújtót, oly’ módon, hogy hozzányomom a bőréhez, csúnya sebet hagyva a lányon. És még a cigit is elnyomom a kézfején.
A konyhába megyek. A szobából kifelé menet a kamerába nézek, és sötéten elvigyorodok. A fiókból előveszek egy éles, hegyes kést, s visszatérek Alice-hez. Leguggolok mellé.
- Csinálok neked egy hegtetkót, jó? Mit szeretnél? – kérdezem mézes-mázos hangon. A lány sír, és nem válaszol. – Hát jó, akkor freestyle-ban nyomom. Ingyen! Remélem, örülsz… – vonok vállat, s egy szót vések alkarjába. Ordít, és próbál szabadulni. Dobálja a fejét, magát, mozogni próbál, de testét, karjait és lábait is a székhez erősítettük korábban. Szóval a szabadulás lehetetlen. Végezvén a „hegtetkóval” még egy pillantást vetek rá. Csúnya sebet hagyott maga után a kés, de épp ez volt a célom. Most már örökre ott marad az alkarján a „kurva” felírat.
Újra elhagyom a szobát, felmutatva a véres kést a kamerába. Cyril az ajtófélfának támaszkodik, majd ellöki magát, s a nyomomba szegődik.
- Elviszem a felvételt a rendőrségre. – mondom. Mindenképp hamar el akarom intézni a dolgot, mert nem akarom, hogy rám találjanak. Az is csoda volt, hogy a lakásomnál nem várt a rendőrség, állig felszerelve fegyverekkel.
- Nehogy! Elkaphatnak.
- Baszki, tudom! – csapok az asztalra. – Jó, semmi baj… felhívok valakit. – szólok most nyugodtabban. Higgadt próbálok maradni. Szóval intézem a telefont, s hívom Kehilt. Kehil volt a főnököm, még a besurranó tolvaj időszakomban. A férfi készséggel a segítségemre van, egy órán belül a lakáshoz ér, s elviszi a felvételt. Én új kazettát teszek a kamerába, s most Cyrillel az oldalamon a lányhoz lépek.
- Kérlek, ne bánts! – nézett először rám, majd Cyrilre Alice, könnyei mögül.
- Sajnálom, nem lehet. Óránként küldünk édesapádnak egy felvételt. – rohadtul nem hat meg a sírása, és a könyörgése. Sokkal jobban érdekel a saját sorsom. Az övé teljes mértékben hidegen hagy. Ha meg kell ölnöm ahhoz, hogy szabadon elmehessek Washingtonból, megteszem. Megölöm.
Cyril és én elnyomtunk még három cigit a lányon, szórakoztunk az öngyújtóinkkal, megégettük pár hajtincsét is. Összesen négy felvételt küldtünk el, amikor…
- Bassza meg! – felkapom a fejem. Dörömbölnek az ajtón.
- Rendőrség, felszólítom, nyissa ki az ajtót! A ház körül van véve rendőrökkel! Nincs kiút!
- Cyril… – nézek a fiúra kétségbeesetten. – Cyril, most mi a francot csináljak?! Cyril! Mondj valamit!
- Csak ne pánikolj!
- Ne pánikoljak?! Ez a nagy tanácsod?! Hogy ne pánikoljak?! Itt ül egy eszméletlen lány, nem is akármilyen lány, a rendőrfőnök lánya, hozzákötözve egy székhez, kibaszott sok sebbel a testén! És te azt mondod nekem „ne pánikolj”?! – ekkor betörik az ajtót, s három rendőr ront a szobába. Bilincs kattan a csuklómon, levezetnek az utcára, s beültetnek az egyik kocsiba. Cyrilt egy másikba.
Rettegek. A gyomrom görcsbe rándul. Nem azért, amit tettem, hanem azért, mert most valószínűleg meg fogok halni. Ha nem is ma, a közeljövőben biztosan. Baszki… Meg fogok halni. Pedig élveztem az utóbbi két napot. Olyan volt, mintha éltem volna. Jó volt Cyrillel az oldalamon gyilkosságokat elkövetni, jó volt a lányt kínozni. Olyan jó tervnek tűnt, amit kieszeltünk, de még én sem számítottam rá, hogy ennyi buktató közül az egyik utolsóban elbukunk.
Az egyik kihallgatóterembe visznek. A rendőrfőnök ül le velem szembe. Mosolygok. Belevigyorgok a képébe. Látom rajta, mennyire ideges, s hogy legszívesebben megütne, majd szétlőné a búrám. De én csak vigyorgok a pofájába.
- Maga – kezdi. Hangja remeg. – megölt két rendőrt, s megkínzott egy ártatlan tizenéves lányt.
- Nem én voltam. A társam. Cyril Doyle.
- A társa? – nézett rám értetlenül.
- Igen. Ő mondta, hogy öljem meg a rendőröket. Segített is. A lányt is ő rabolta el, és ő kényszerített rá, hogy segítsek neki. – mondom tárgyilagosan, s próbálok magamra kétségbeesett, rettegő képet erőszakolni; kevés sikerrel.
- A felvételen is rajta van a társa? – kérdezi.
- Természetesen igen. – a rendőr szó nélkül feláll, s kirohan a teremből. Fél óra múlva tért vissza, egy laptoppal a hóna alatt. Felnyitotta, s felém fordította. A felvétel elején állt, amikor a lány kezébe véstem azt a szót. Amikor elindítja, gyorsabban pörög az idő, mint amúgy. De… Cyril nincs sehol.
- Hol van a srác? – nézek fel a kapitányra.
- Nincs ott.
- Nem hozták be?
- Nem volt magán és az áldozaton kívül senki a helyszínen. – mondta.
- Nem…? De… de hát… talán elmenekült.
- Nem, értse meg! Nincs se a felvételen, nem hoztuk be és természetesen a helyszínen sem volt. – összezavarodtam. Az arcát kémleltem. Hazudik. – gondolom. Arcát az ablak felé fordítja – amiről azt kellene hinnem, hogy tükör –, s int valakinek, hogy jöjjön be. Egy szőke hajú, szemüveges nő váltja fel Smith-t. A férfi kimegy, de biztos vagyok benne, hogy nem tűnik el, az ablak mögül figyel. A nő pedig leül.
- Dr. Cameron Trent. Maga pedig…?
- Zavia. Meridian. Hol van Cyril Doyle? – a nő először nem válaszol, helyette nagy levegőt vesz, majd megszólal:
- Zavia… Az a helyzet, hogy maga beteg. – kérdőn nézek rá. – Amikor az édesapja meghalt, még valószínűleg nem volt semmi. Aztán, amikor az anyja is meghalt, az agya teljesen összeomlott. Megnéztem a profilját, és olvastam, hogy a gyerekkora sem volt felhőtlen, hogy a szülei mindig is drogoztak, hogy magának több bajos ügylete is volt. Hogy drogozott is egy időben. Azt is sejtem, hogy a tinédzser éveiben a társai nem voltak magával túl jóban, mert furcsának tartották magát. Azt gondolták, hogy maga albínó. – hallgatom. Kezemet ökölbe szorítom a combomon. Legszívesebben ezt a nőt is lepuffantanám. Folytatja. Továbbra is gépies: - Szóval, körülbelül négy éve idegösszeomlást kapott. Ekkor az agya törölte a rossz érzéseket, kicserélte őket közömbös emlékekre, vagy jobbakra, azt éreztette, hogy minden rendben van. De nem volt, és nincs is. Az elméje, négy éve, amikor találkozott Cyril Doyle-al, kettéhasadt. Ezt az állapotot nevezzük skizofréniának. Az elméjében létezett a férfi, úgy formálta a tudatalattija, hogy tökéletes társ lehessen belőle. De Cyril Doyle nem létezik.
- Ez nem igaz! – szólok. – Ez baromság.
- Nem, nem az. Látta a felvételt, nincs rajta senki. Csak maga, egyedül.
- De Cyril beszélt hozzám, és most is a rendőrségen van, egy másik kihallgatóteremben! Cyril igenis létezik! Ő a legjobb barátom! Valahogy biztos leszedték a felvételekről. De ő kérte, hogy öljek… Ő… kényszerített. Az ő lakására vittük a lányt is, és ő ölte meg Nicolson feleségét és fiát is!
- Nem kényszeríthette magát, Zavia. Nem az ő lakására mentek, hanem anyja egykori házába, onnan szerezte a különböző gyógyszereket is. Csak a tudata másította meg az emlékeket, s a dolgokat olyanra, ahogy maga szerette volna, ha történnek. Cyril Doyle nem létezik, csak vad elméje szüleménye… maga klinikai eset. – szólt hidegen, majd felállt az asztaltól. – Hamarosan jönnek magáért.
Ott maradok az üres szobában. Nem hiszem el. Nem. Nem… Cyril nem kitaláció, én pedig nem vagyok beteg, nem vagyok skizofrén és… Cyril a barátom. Cyril az egyetlen barátom… és ő szeret engem. Ő egyedül. Senki más. És nem létezik? De! Kell, hogy legyen valaki, aki szeret… de Cyrillel nem találkozom később. Csak egyszer. Egyszer láttam, a rendőrségen. De csak mosolyog az egyik asztal mellett állva. Nem jön oda hozzám, nem szól. Csak ingatja a fejét és mosolyog. Az intézetbe már nem jön velem, s többé nem látom az egyetlen, igaz barátomat…

***

,,Gyerekkorunkban félünk éjszaka, mert attól tartunk, szörnyek bújtak az ágyunk alá. Ahogy öregszünk, a szörnyek egész mások lesznek. Önbizalomhiány, magány, harag. És, bár idősebbek vagyunk és bölcsebbek, rájövünk, hogy még mindig félünk a sötétben.''

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés